Cirill főapát üzenete Szent István király ünnepére
2026. 08. 20.
.webp)
Kedves Öregdiákok, Kedves Diákjaink és Családjaik!
Szent István, államalapító és a pannonhalmi monostort alapító szent királyunk ünnepén fordítsuk meg
a szokásos kérdést. Ne csak azt kérdezzük, mit hagyott ránk Szent István. Kérdezzük meg inkább:
Mi mit hagyunk az utánunk jövőkre?
Milyen országot és közösséget? Mekkora bizalmat, békét és reményt? Milyen iskolát, milyen bencés
közösséget adunk tovább azoknak, akik utánunk érkeznek?
Jézus a Szent Isván napi evangéliumban egy olyan emberről beszél, aki tudja, mire érdemes építeni:
„Aki hallgatja szavaimat, és tettekre is váltja őket, hasonló az okos emberhez, aki házát sziklára
építette.”
Ez a mondat itt, Pannonhalmán különös erővel szólal meg. Annak a monostornak a lelki közösségében
ünnepeljük államalapító királyunkat, amely az ő döntéséből született. István király a pannonhalmi
monostor alapítója és fővédőszentje. Azzal bízta meg az itt élő szerzeteseket, hogy naponta
imádkozzanak a haza boldogulásáért.
Ebben a küldetésben részesednek mindazok, akik valaha bencés iskolában tanultak, akik ma ezekben
az iskolákban nevelkednek, és azok a családok is, amelyek gyermekeiket ránk bízták. A bencés iskola
ugyanis nem csupán tudást ad át. Arra hív, hogy életünk egészével feleljünk arra, amit kaptunk:
figyelemmel, munkával, szolgálattal és felelősséggel.
A haza boldogulásáért mondott ima több mint ezer éve hangzik Pannonhalmán. Nemzedékről
nemzedékre bekapcsolódtak ebbe az imádságba azok a fiatalok is, akik itt vagy más bencés iskolákban
tanultak, majd tudásukkal, hivatásukkal és családi életükkel szolgálták közösségeiket. Hangzott
békében és háborúban, országépítés és országvesztés idején, reményteli és sötét korszakokban.
És hangzik ma is.
De mit jelent ma a haza boldogulásáért imádkozni?
Nyilván békét, biztonságot és jólétet kívánunk Magyarországnak. Ennél azonban többről van szó. Egy
országot megörökölhetünk, de annak jövőjét minden nemzedéknek magának kell felépítenie.
Szent István öröksége arra hív bennünket, hogy végiggondoljuk: mit építünk tovább abból, amit ő
ránk hagyott? És mit építünk tovább abból, amit bencés diákként kaptunk?
A Szent István napi mise első olvasmánya segít, mert az útról beszél: „Az igazak ösvénye olyan, mint a
hajnal fénye, amely egyre világosabb lesz, míg fényes nappal nem lesz.”
István döntése útválasztás volt. Irányt adott az országnak. A keresztény hitre, a törvény rendjére és a
jövőért vállalt felelősségre épített.
Tudta, hogy egy közösséget hosszú távon az erő önmagában nem tart össze. Kell igazságosság,
kiszámítható rend, bizalom és közös elképzelés arról, miért érdemes együtt maradnunk és együtt
építkeznünk.
Ezt tanuljuk a bencés közösségekben is: különböző emberek nem attól válnak közösséggé, hogy
mindenben ugyanúgy gondolkodnak, hanem attól, hogy megtanulnak figyelni egymásra, felelősséget
vállalni egymásért, és közösen keresni azt, ami igaz és jó. Szent Benedek iskolájában a másik ember
nem akadály, hanem ránk bízott testvér.
Szent királyunk műve küzdelmek és fájdalmak között született. Olyan irányt jelölt ki, amely máig
érvényes: a széthúzástól az együttműködés, az önkénytől a törvény, az elszigetelődéstől a közösség, az
önérdektől a közös jó felé érdemes tartanunk.
A haza közös otthonunk. Különbözőek vagyunk, másképpen gondolkodunk a világról, olykor élesen
vitatkozunk. Ettől még összetartozunk.
A bencés diákközösség is sokféle. Más évfolyamokhoz, más nemzedékekhez tartozunk. Más
élményekkel őrizzük iskolánk emlékét, és talán mást jelent számunkra Pannonhalma, a többi
monostor, vagy maga a bencés lelkiség. Vannak közöttünk, akik közel érzik magukat az Egyházhoz, és
vannak, akik távolabbról keresik hozzá az utat. Vannak, akik ma is szoros kapcsolatban állnak egykori
iskolájukkal, és vannak, akik hosszú idő után most hallják meg újra a hívását.
Mégis összeköt bennünket mindaz, amit kaptunk: a közösen megélt évek, a tanáraink és nevelőink
példája, a közösség tapasztalata, a kérdezés szabadsága, a tudás szeretete, valamint az a
meggyőződés, hogy életünk nem csupán önmagunkért van.
Közösségünk ereje azon is múlik, képesek vagyunk-e különbségeink ellenére együtt dolgozni a közös
ügyekért.
A haza szeretete felelősség. Hazát az birtokol igazán, aki felelősséget vállal érte: a szavaiért, a
döntéseiért, a rábízott emberekért és azért a légkörért, amelyet maga körül teremt.
Ugyanez igaz iskoláinkra és családjainkra is. Egy közösséghez tartozni nem csupán emlékeket,
kapcsolatokat és lehetőségeket jelent. Azt is jelenti, hogy felelősek vagyunk azért, milyen lesz ez a
közösség utánunk. Hogy a ma diákjai ugyanolyan biztonságban kérdezhessenek, növekedhessenek,
kereshessék önmagukat és hivatásukat, ahogyan azt mi is tehettük.
Szent Pál a megújult emberről beszél a Szent István napi szentleckében. Különösen fontos üzenet ez
egy olyan korban, amikor hajlamosak vagyunk minden változást másoktól várni.
Szeretnénk jobb intézményeket, tisztességesebb közéletet, nagyobb társadalmi bizalmat,
emberségesebb világot és jó iskolákat. Jogos vágyak. De érdemes feltennünk a személyesebb kérdést
is:
Mi magunk mit teszünk ezért?
Milyen hangon szólunk egymáshoz? Hogyan beszélünk azzal és arról, akivel nem értünk egyet?
Betartjuk-e az ígéreteinket? Képesek vagyunk-e bocsánatot kérni, és elfogadni, ha tévedtünk? Tudunk-
e figyelemmel fordulni ahhoz, aki gyengébb, bizonytalanabb vagy magányosabb nálunk?
A társadalmi bizalom ilyen hétköznapi helyzetekben épül vagy romlik: a családi asztalnál, az
osztályteremben és a kollégiumban, a munkahelyen, az öregdiák-találkozókon, a közösségi médiában,
a politikában és az Egyházban is.
A jelenlegi diákok számára különösen fontos kérdés, hogyan tanulnak meg közösségben élni. Tudnak-e
egymásra vetélytárs helyett társként tekinteni? Mernek-e segítséget kérni és segítséget adni?
Képesek-e úgy teljesíteni, hogy közben ne veszítsék szem elől a másik embert?
Az egykori diákok számára pedig az a kérdés: láthatóvá válik-e életükben mindaz, amit bencés
iskolájukban kaptak? Jelen van-e munkájukban a becsület, döntéseikben a felelősség, kapcsolataikban
a figyelem, sikereikben az alázat és kudarcaikban a remény? Tudásukat csupán önmaguk javára
használják-e, vagy mások szolgálatára is?
A családok számára ugyancsak komoly feladat mindez. A szülők nem csupán iskolát választanak
gyermeküknek, hanem nevelői szövetséget kötnek egy közösséggel. Bizalmuk, kérdéseik, támogatásuk
és kritikájuk egyaránt alakítja iskoláinkat. Arra hívjuk őket, hogy legyenek társaink abban, hogy a ránk
bízott fiatalokból szabad, felelős, együttérző és reményre képes emberek váljanak.
Szent István Intelmei világosan szólnak azokhoz, akikre hatalom és felelősség van bízva. A vezető
erejét az mutatja meg, hogyan él a rábízott hatalommal. Tud-e szolgálni? Tud-e önmérsékletet
gyakorolni? Meghallja-e a kritikát?
Ez a felelősség jóval szélesebb körű a politikánál. Vonatkozik a szülőre, a tanárra, a diákvezetőre, a
cégvezetőre, az orvosra, az újságíróra, a lelkipásztorra és mindenkire, akire mások életéből és
jövőjéből rábíztak valamennyit.
Különös felelősségük van azoknak, akik bencés diákként jutottak olyan helyzetbe, ahol mások
sorsáról, lehetőségeiről vagy jövőjéről dönthetnek. Tőlük joggal várható el, hogy a rájuk bízott
hatalmat ne kiváltságként, hanem szolgálatként éljék meg.
Szent István tudta, hogy a jövő nem lesz nyugodt és kiszámítható. Minden közösséget elérnek a
válságok. Ezért olyan alapot keresett, amely túléli a nehézségeket és a feszültségeket.
Ez az alap Krisztus és az ő szava, tanítása, amely akkor válik valósággá, amikor tettekre váltjuk.
Akkor, amikor minden ember méltóságát komolyan vesszük. Amikor keressük az igazságot akkor is, ha
kényelmetlen. Irgalmat gyakorlunk akkor is, ha nehéz. A békét szolgáljuk még akkor is, ha egyszerűbb
volna hátat fordítani egymásnak.
A béke több egy jelszónál. Magatartás és mindennapi gyakorlat. Igazságra épül, és bátorságot kíván. A
békességszerző ember látja a konfliktusokat, nevükön nevezi a problémákat, és azon dolgozik, hogy a
feszültségből ne szülessen gyűlölet. Megtanul igazat mondani úgy, hogy szava ne alázza meg a
másikat.
Erre ma különösen nagy szükség van.
Sokféleképpen gondolkodunk arról, hol tartunk és merre kellene mennünk. Vannak vitáink és
sérelmeink. Sokszor a másik szándékairól a legrosszabbat feltételezzük. Ezért újra kell építenünk a
társadalmi bizalmat, közös intézményeink hitelét és az igaz szó becsületét. Meg kell tanulnunk úgy
vitatkozni egymással, hogy közben ne veszítsük szem elől: egyetlen közös hazánk van.
Ebben a bencés iskolák egykori és jelenlegi diákjainak különleges küldetésük van. Iskoláinkban azt
tanuljuk, hogy a párbeszéd nem gyengeség, a figyelem nem tétlenség, a szolgálat nem alárendeltség.
Szent Benedek Regulájának első szava így hangzik: Hallgasd! Ez a felszólítás ma is utat mutat.
Hallgassuk meg Istent, hallgassuk meg egymást, és halljuk meg azok hangját is, akiknek szava könnyen
elvész a közélet zajában.
Talán éppen ezért érdemes elképzelni, amire már üzenetem elején utaltam: vajon ma mit kérdezne
tőlünk Szent István? Talán ilyesmiket:
• Épül-e általunk az ország?
• Több-e benne az igazság, a békesség és az irgalom?
• Biztonságban van-e közöttünk a gyenge?
• Meghalljuk-e a szegény, a beteg és a kiszolgáltatott ember hangját?
• Van-e reménye a fiatalnak? Lát-e maga előtt olyan jövőt, amelyet érdemes itt felépítenie?
• Olyan közösségeket teremtünk-e, amelyekben jó felnőni, tanulni, dolgozni és családot alapítani?
• Képesek vagyunk-e igazságot szolgáltatni bosszú nélkül?
• Tudunk-e egymásra ellenség helyett honfitársként, vetélytárs helyett társként tekinteni?
• És felismerhető-e rajtunk, egykori és jelenlegi bencés diákokon mindaz, amit iskoláinkbankaptunk?
Ezekre a kérdésekre egyikünk sem válaszolhat a másik helyett.
Ám a válaszaink összeadódnak. Ezekből épül fel az a bencés közösség, amelyet továbbadunk az
utánunk jövőknek. És ezekből épül fel az az ország is, amelyben gyermekeink és unokáink élni fognak.
Felelőssége van annak, aki vezeti ezt az országot. Annak, aki ellenőrzi a hatalmat. Minden
állampolgárnak. Felelősségünk van nekünk, az Egyháznak, a szerzetesközösségnek, az iskoláinknak, az
egykori és jelenlegi diákoknak, valamint a családoknak is.
Nekünk is újra és újra meg kell kérdeznünk magunktól: hitelesen szolgáljuk-e az evangéliumot? Olyan
iskolákat működtetünk-e, amelyekben a teljesítmény mellett az ember is fontos? Van-e bátorságunk
kimondani az igazságot? Tudunk-e a kiengesztelődés helyei lenni? Tudunk-e reményt nyújtani a ránk
bízott fiataloknak egy fáradt és bizonytalan világban?
Mi, a pannonhalmi szerzetesközösség tagjai, alapítónk meghagyása szerint napról napra imádkozunk
az országért. Arra hívunk benneteket, egykori és jelenlegi diákjainkat és családjaitokat, hogy
kapcsolódjatok be ebbe az imádságba:
• Azokért, akik vezetik országunkat, hogy legyen bennük bölcsesség, igazságosság és önmérséklet.
• Azokért, akik ellenőrzik őket, hogy legyen bennük kitartás, tisztánlátás és felelősség.
• Tanárainkért és nevelőinkért, hogy tudással, türelemmel és hiteles példával szolgálják a rájukbízott fiatalokat.
• Diákjainkért, hogy felismerjék képességeiket és megtalálják hivatásukat.
• Az egykori diákokért, hogy életükkel és munkájukkal a közös jót szolgálják.
• A családokért, hogy a szeretet, a bizalom és a remény otthonai legyenek.
• Mindannyiunkért, hogy legyen bátorságunk részt venni közös ügyeinkben.
• És az Egyházért, hogy legyen szabad, hiteles és bátor.
Az imádság pedig ott folytatódik, ahol élünk: családjainkban, iskoláinkban, munkahelyeinken és
közösségeinkben. Folytatódik minden döntésünkben, minden kimondott szavunkban és minden
gesztusunkban, amellyel egymás felé fordulunk.
Mert a jövő nem egyszerűen megtörténik velünk.
A jövő abból épül, amit ma egymással teszünk.
Legyen Magyarország valóban mindannyiunk közös otthona: sziklára épített ház, amelyet érhetnek
viharok, mégis állva marad, mert alapja maga Krisztus!
És legyen a bencés diákközösség olyan élő közösség, amely nemcsak őrzi a múltját, hanem hittel,
felelősséggel és reménnyel építi a jövőt.
Ámen.